hu en
A csomagolóanyag-típusok, amelyeket azonnal be kellene tiltani

A csomagolóanyag-típusok, amelyeket azonnal be kellene tiltani

Igazi zöld körökben (nem az ilyen kukássárgákban, mint mi) arisztokratikusan illik kezelni az úgynevezett „csővégi megoldásokat”.

Ebben egyébként sok igazság van, hiszen szó szerint minden bajt sokkal hatékonyabb az okához közel kezelni – minél közelebb, annál jobb –, ugyanakkor van két nagyon apró mozzanat, ami miatt úgy látjuk, a csővégi megoldásokért is le kell hajolni. 

 

Az első ilyen mozzanat szimplán az, hogy a csővégi megoldás is jobb, mint a semmilyen. Ezt kikezdhetetlen érvnek tartjuk még akkor is, ha ezután napokat lehet körbe-körbe vitatkozni arról, hogy egy-egy csővégi megoldás hogyan tartja bent a legrosszabb szokásaiban a társadalmat. Sőt, még akkor is, amikor ebben a vitában mi sem érvelnénk a cső vége mellett. A második részlet viszont, ami a csővégiek mellett áll, sokkal fontosabb: a cső végén derül ki egy csomó részletprobléma, és itt van arra is lehetőség, hogy az okozatból az okra következtetve akár a szennyezés kibocsátóját is bevonjuk a gondolkodásba, a rendszer jobbításába. 

(Van egy harmadik, filozofikusabb aspektus is: a csővégi megoldások túl igényes lenézése nem más, mint a környezettudatlan átlagpolgár „oldják meg a rendszerek!” szemlélete, csak egy kicsit fennköltebb kiadásban. Ne kelljen odafigyelni, legyen minden termék már eleve olyan, hogy megoldotta a fenntarthatóságát! A túlzott igényesség is vezethet oda, hogy végső soron a fogyasztóhoz közeli, a fogyasztót is bevonó megoldásokról a nagy teoretikusok ugyanazt gondolják, amit a feladatkerülő vagy egyenesen -tagadó átlagpolgárok: ez nem a „kisember” dolga – és ennek megint csak az az eredménye, hogy itt és most nem történik semmi.)

 

De mi a túró az a „csővégi megoldás”? 
Az, amikor az okozatot kezelgetjük az ok helyett. Ezt úgy kell elképzelni, mint egy szennyezést kibocsátó cső végét, például az autók kipufogócsövét, ami mögött ott áll a környezetvédelem, és megpróbálja összegyűjtögetni, majd kezelgetni azt a szennyet, ami abból előtör. Miért nem azon vagyunk, hogy az a szennyezés ki se jöjjön? 

Ez sok esetben nem ilyen egyszerű kérdés. Rögtön az autóknál maradva: megoldás az, ha tisztább a kipufogógáz? Nem. Egyrészt azért, mert tisztábban sem elég tiszta (aki emlékszik a nyolcvanas évek budapesti levegőjére, az hálás a mostaniért, de a mostani sem egy életbiztosítás), másrészt azért nem, mert a klímaváltozás fő okozóját, a szén-dioxidot nem lehetséges kiküszöbölni. Megoldás akkor az, ha az autónak nincs is kipufogócsöve? Nem, mert az autót hajtó energia előállítása, tárolása még mindig óriási környezetterheléssel jár (feltehetőleg nem akkorával, mint a benzin égetése, de a javulás valószínűleg messze nem nagyságrendi).

Megoldás az, ha nincsenek is autók? Közelítünk: a dízelbuszos közlekedés fajlagos (egy utaskilométerre eső) kibocsátása ugyan nem igazán jelent előrelépést, de a trolibuszé, vagy sokkal inkább a kötöttpályás közlekedésé, a biciklizésé már igen. A teljes megoldás, a legmélyebb ok kezelése azonban akkor következik be, ha az emberek sokkal kevesebbet mozognak a városban (ez jobb városszerkezettel részben megoldható, részben nem). E rövid gondolatsorral egyébként azt bizonyítottuk be, hogy egy problémahalmazban számos olyan lépés lehetséges, ami az egyik oldalról nem csővégi, a másikról pedig már igen.

A legbelső megoldás, a mobilitástervezés (ennek részeként a városok átalakítása, iparági paradigmaváltások) csak több ilyen lépés után volt gondolatilag hozzáférhető, és mivel nem is hozhat teljes megoldást (mozogni mindig kelleni fog), és több évtizedes a kifutása is, teljesen magától értetődő, hogy a hozzá képest csővégi megoldásoknak is helyük van egy teljeskörű stratégiában. Egyébként is, az eggyel jobb lépés mindig akkor jön elő, amikor szembetűnő az előző tökéletlensége – csak ne álljunk meg félúton! 

 

A csővégi megoldás hatékonysága és működtethetősége tehát előbb-utóbb feltűnő információ lesz a használóknak, és minden olyan kibocsátó számára is, aki hajlandó benne részt venni (aki pedig nem, azt rá kell venni – vagy meggyőzéssel, vagy adókkal, vagy pedig tiltásokkal). Esetünkben, ha a szemétszelektáló honpolgár szembesül azzal, hogy vannak olyan csomagolások, amelyek egyik kukába se igazán valóak, előbb-utóbb felmerül benne az igény, hogy csak olyat vegyen meg, amelyikre ez nem igaz. Ha tud. Az igényes kereslet és a hozzá passzoló kínálat egymáshoz vezető útját segítjük azzal, hogy „a cső végén” kezelhetetlennek bizonyuló problémákat eggyel beljebb próbáljuk megoldani. 

Ha ezeket a szelektálhatatlan csomagolásokat betiltjuk, és ha már elég sok olyan fogyasztó is összegyűlt, aki a cső végén érti az összefüggést, akkor talán emezek valamiféle helyi véleményvezérként el tudják magyarázni a tiltások okát és helyességét; és így azokban sem támad éles ellenállás az új tiltásokkal szemben, akik maguktól nem voltak arra hajlandóak (vagy nem tudták megtenni), hogy a mai, olcsó és áligényes megoldásokat előnyben részesítő világban utánajárjanak a fenntartható (-bb) megoldásoknak, vagy akár árban is többet áldozzanak rájuk.

Jöjjenek most a célba vett ártalmas, de nélkülözhető csomagolások! 

Több fajta részcsomagolásból álló ragasztott csomagolások 
Hova is dobjuk az úgynevezett buborékcsomagolásokat? Mi, a tudatosabbak szétválasztjuk jól-rosszul a papírt és a műanyagot, aztán drukkolunk, hogy a papírral szennyezett műanyag is olyan helyre jusson, ahol elég jó az újrafeldolgozáshoz. 

De van olyan helyzet, amikor ez az egész hülyeség nem lenne pótolható csak papírral vagy csak műanyaggal? Még az utóbbi is jobb, mint a kevert. 

Ugyanennél a több részből ragasztott csomagolástípusnál maradva: van nagyobb hülyeség, mint az ablakos pékáru-zacskó? Mi célt szolgál? Annyival jobban lehet belelátni a keskeny átlátszó sávon keresztül a pénztárnál (miközben a legtöbb pénztáros bemondásra is elhiszi, mi van a batyuban)? Vagy csak jobban néz ki, és a fene se mondta el senkinek, hogy mennyire ártalmas? (Egyébként ebből is van jobb és rosszabb; az Aldi ablakos zacskói legalább nagyon könnyen szétválaszthatóak. Legalább ezt tudni kellene követni már most is.) 

Többkomponensű rétegelt csomagolóanyagok 
Tulajdonképpen a fenti kategóriához is tartozhatnának, hiszen a többféle, egymás feldolgozását akadályozó anyag itt is egymáshoz van ragasztva, csakhogy itt az anyag minden pontja meg van rontva: a rétegelt papír-műanyag (-fém) csomagolásokról van szó. Ezek legnagyobb része italos „kartondoboz”, és a TetraPak rendszerbe tartozik, kialakult újrafeldolgozási rendszere van!

Erről az újrafeldolgozási rendszerről olyan nagyon sok nyílt információnk nincs, de a legjobb tudásunk szerint a többrétegű anyag darálása után a papírrost nagy része újrafeldolgozható csak, a többi használhatatlan, és megy az égetőbe. Gondot okoz továbbá, hogy bár úgy tudjuk, épül magyarországi feldolgozóüzem, az elmúlt években ezt a hulladékfajtát közúton külföldre szállították, és ezzel a logisztikai oldalon is adtak vele egy pofont a fenntarthatóságnak. 

És ha már saját feldolgozórendszer, sajnos e recept alapján elég sok termék készül – például papírpoharak, tányérok, különféle egyéb dobozkák és eldobható tégelyek –, visszagyűjteni azonban csak a márkás italosdobozokat lehet. Noha az újrafeldolgozás – már amennyire – az összes ilyen típusú anyag számára egy közös rendszerben megvalósítható lenne, tartunk attól, hogy pl. a papírpoharak nem jutnak el az újrafeldolgozóba, akár oda dobjuk őket, ahová a TetraPak-ot is, akár nem. 

Arról nem is beszélve, hogy mivel ezek a csomagolások nem betétdíjasak, elég sok kerül szanaszét a természetbe, és mivel műanyagot tartalmaznak, le se bomlanak. Lehet ekkor bennük akármennyi papír, nem az számít, amikor egy, tíz vagy éppen ezer év múlva megtaláljuk a vékony mocskos műanyagfóliává aszott csomagolást. 

Fémgőzölt műanyagfóliák 
Nem tudjuk, mennyire tudományos ezeket a fémesen csillogó, rideg műanyagfóliákat minden esetben így hívni, de az biztos, hogy két eset lehetséges velük kapcsolatban. Vagy tényleg újrafeldolgozhatatlanok, és akkor be kell őket tiltani, vagy nem, de akkor miért tartják ezeket sokan feldolgozhatatlannak? Vagy ha egy részük problémás, akkor azt kell betiltani. 

Az biztos, hogy szinte mindent, amit ilyenbe csomagolnak – édességet, burgonyaszirmot stb. – megtalálunk „rendes” műanyagban is. Vagy ilyenkor a termék eltarthatósági ideje nem öt év, csak mondjuk három? Üsse kő! 

A műanyagtartalmú teafilterek 
A komposztmumus-keresés egyik slágerévé lett az utóbbi időkben a teafilter, mivel kiderült, hogy amíg mi gyanútlanul használgattuk, a gyártók szép csendben nemcsak valódi komposztmumust, hanem saját magunkat is mikroműanyaggal mérgező jutalombombát csináltak belőle. Ez gyors és határozott megoldásért kiált, de valahogy mégsem áll össze a kritikus tömeg e kérdés mögött (sem). 

Sajnos, a gyártók arról is gondoskodnak, hogy a boltban ne is tudjuk kideríteni, melyik termék tartozik a sötét oldalhoz, pedig ebben a kérdésben már csak a saját egészségünk miatt alapvető lenne, hogy gyorsan és teljesen kiiktassuk a műanyaggal kevert változatot az életünkből. Ha már megvettük és kibontottuk, egy nagyjából igaz ökölszabállyal tudjuk segíteni az eligazodást. 

Nem kellene azonban ökölszabályokra bízni a vásárlói és komposztálói döntést, hanem teljesen alap lenne, hogy holnaptól ráírják a dobozokra a filterek összetételét, illetve pár hónap alatt (azért csak pár hónap alatt, mert ilyenkor fontos gazdasági szempont, hogy a nép még be tudja csókolni a gyártásban, valamint a készleten levő mérget) be is tiltsák ezt az ártalmas sunyi gyakorlatot. 

Már írtunk róla: a dohánytermékek csomagolásai 
Az emberi viselkedéssel mint a csővégi megoldások egyik lényeges alkotóelemével bizonyult összeférhetetlennek az, hogy a dohánytermékek csomagolása nem bomlik le gyorsan, teljesen és észrevétlenül. Egy régebbi cikkünkben már lamentáltunk arról, hogy mivel ezek az utcán szétszórt szemét igen nagy részét képviselik, egyszerűen képtelenné kell tenni az embereket arra, hogy ezzel kárt okozzanak. 

Amúgy a dohánytermékek csomagolása egyébként is papírból és feldolgozhatatlan, illetve nehezen feldolgozható részekből (fém-papír kétrétegű elemekből és apró celofáncafatokból) áll. Álljon csak papírból! Ha esetleg valaki nem emlékezne azokra a – nem is olyan régi – időkre, amikor ez tényleg így  volt, az utcai tapasztalataink alapján jelentjük: ma is van már olyan gyártó, amelyik legalább a fém-papír izét mellőzi már. Csak egy lépés tovább, és már meg is vagyunk. 

De itt most általánosíthatunk is: minden feleslegesen többször becsomagolt dolgot ezentúl csomagoljanak be csak egyszer. Például mi a fenének becsomagolni a teás képen levő teásdobozokat még egy celofánba? Mert az utóbbi 2–3 évtizedben a műanyagipar belénk sulykolta, hogy nincs annál kőkorszakibb és prosztóbb dolog, mint nem körültekerni mindent műanyagfóliákkal? Így lesz a környezetünk is igen elegáns és higiénikus: jól körbeműanyagoztuk már. 

Olyan (csomagoló-) anyagok, amelyek hasonlítanak egy másikra, vagy más miatt úgyis a vegyesszemétbe kerülnek 
A cső végén hatalmas tanácstalanságot okoz, és emiatt kerülendő minden olyan megoldás, ami többféle anyagot összetéveszthetővé tesz, vagy egyes anyagokat úgy vált ki újabbakkal, hogy a kellő infrastruktúra és a tudatformálás hiányzik. 

Erre kiváló példa a bioműanyagok alkalmazása. Például a zacskókon sokszor olvashatatlanná váló jelzések vagy az egyszerű figyelmen kívül hagyás miatt ma már sokan bizonytalanok, hogy egy-egy példányt a komposztba, a műanyagba vagy a mindent megoldó jolly jokerbe, a vegyeskukába tegyenek. Ha otthon komposztálható, de nincs komposztáló sem otthon, sem a közelben akkor (egyébként: indítsunk egyet!) nem kétséges a zacskó útja. Ha felismerhetetlen a jelzés, vagy ha csak ipari komposztálásra alkalmas a zacskó, megintcsak csapdába esett a tudatosabb felhasználó is. 

De a legjobb példa a meggondolatlan – pontosabban csak a marketingosztályok zöldremosó agymenésein meggondolt – cserére az, amikor a hagyományos műanyag helyett, ami eddig a vegyeskukába került, jól bevezetik a bioműanyag cuccokat, amelyek szintén a vegyeskukába kerülnek. Erről érdemes tudni, hogy rosszabb is, mint az eredeti megoldás, ugyanis a vegyeskukába kerülő bioműanyag kezelése pont olyan problémás, mint a hagyományosé, a gyártása viszont sokkal jobban terheli a környezetet. Az egész technológia lényege az lenne, hogy a bioműanyag a helyére kerüljön. Ha ez nincs meg, akkor visszalépést jelent. 

Bármilyen csomagolás? 
Anyagukban gondoltuk újra a fenti csomagolóanyagokat: a kevert anyag helyett jobb a tiszta műanyag, de annál is jobb az, ami lebomlik – feltéve, ha tényleg oda kerül, ahol hasznosan le tud bomlani. Fontos azonban a cikkünk végén kitekinteni az „újragondoláspiramis” magasabb szintjére is: kell nekünk egyáltalán egy a rakás csomagolás? A bioműanyag, de sokszor a papírcsomagolás is példa rá, hogy van ugyan fenntarthatóbb megoldás, de ha ezeket csak bambán cserélgetjük, nem jutunk sokkal előrébb. Az igazi előrelépés a felesleges dolgok elhagyása.

Klafa, ha tiszta zsugorfóliában vannak az elemek, és még jobb, ha papírban, de minek becsomagolni őket egyáltalán? Amellett, hogy nincs szó sérülékeny áruról, meggyőződésünk, hogy a négyes csoportosítás csak azt a célt szolgálja, hogy amikor 1, 2 vagy 3 elemre van szükségünk, akkor a maradék megkapja az esélyt az elkallódásra, hogy ezzel is növekedjék a kereslet. Nem, hogy nem lenne rosszabb, jobb lenne, ha a ceruzaelemeket egyesével, csomagolatlanul lehetne megvenni.

A pékárut sem kell egyáltalán zacskóba tenni, ha viszünk magunkkal valami szütyőt, amiben elvisszük, vagy ha az utcán megevett pékárut nem egy rettentően higiénikus zacskóból kivéve akarjuk megtaperolni a kezünkkel, mielőtt megesszük. 

Mindig van előrébb, és nincs sok időnk. Minden téren tehát a lehető legmesszebb kell menni. Nem mellesleg erre is a szorgosan alkalmazott csővégi megoldás, a felelős hulladékkezelés tanít meg bennünket, és sokszor ez jelöli ki a következő lépés irányát is. 

EuroInvestMetal